Nem is tudom, hogy mivel, vagy hol kezdjem... valahogy ez nehezebben megy, mint a konyhai élményeim :)
Egyszer már elkezdtem egy blogot írni, ami csak a lányainkról szólt volna, de végül nem folytattam, mert valahogy nem éreztem jónak. Amit azóta is többen kérnek kedves ismerőseim közül, hogy küldjem el a lányok születésének történetét. Valahogy a szülés előtt állók szeretnek ilyen valós, megélt történeteket olvasni. (Tudom, én is így voltam ezzel, erőt adott, eloszlatta a kétségbeesést, segítette a várakozást.)
Így arra gondoltam, hogy ezt a blogot az ő történetükkel fogom kezdeni, hátha egy erre tévedt kedves ember támaszt talál a soraimban.
...
Zsofka születése
2005. december 8. Csütörtök
A történet ezen a napon kezdődött
Illetve már egy pár nappal korábban is. Ugyanis már hétfőn úgy éreztem (miközben a földön ülve a tévét lestem), hogy furcsa dolgok történnek a pocimban.Gergőnek meg is jegyeztem este viccesen, hogy úgy érzem, mintha levegős lenne a rendszer. Mert a pocimból teljesen olyan hangok jöttek ki, mint a csövekből a falon
Így hát a családi kupaktanács hétfőn este úgy döntött, hogy kedden délelőtt mennem kell Pestre. (Az eredeti verzió az lett volna, hogy szerdán este, hiszen csütörtökre várt a védőnő és a doki is).
Szóval december 8-a (Budapest), csütörtök hajnalban kb. ½ 3 körül lehetett, amikor a viszonylag szokásos éjszakai pisilést „hajtottam végre”. A vetélés óta az a szokás alakult ki bennem, hogy mindig belekuksizok a WC-be, miután végeztem. És hogy ez most milyen jól jött!!! Ugyanis észrevettem hogy barnás „valami” távozott belőlem. Na gondoltam … talán ez az a nyákdugó, amiről már annyit olvastam… Így hát már egy kicsit remegő lábakkal visszamentem az ágyikómba és fellapoztam az otthon létező összes Kismama újságot (amiket korábban már rongyosra olvastam). Ott találtam az egyikben, hogy ha a nyákdugó távozik, az annyit jelenthet, hogy kb. annak a napnak a végére várható szülés. Na jó, gondoltam magamban, akkor Anyut ráérek ébreszteni. Viszont Gergőt felhívtam, mégiscsak tudja, hogy MA SZÜLÜNK
Szegénykémet először a mobilon hívtam, de sajnos nem volt térerő szokás szerint, így csak köszönni tudtunk egymásnak. Gyorsan hívtam is a vonalason, hogy nyugi, ne kapjon szívinfarktust nincs baj, még nem most szülünk (ugyanis korábban megbeszéltük, hogy csak akkor hívom én, ha itt van az idő). A szívverését a telefonon keresztül hallottam. Aztán megállapodtunk abban, hogy még bemegy dolgozni, aztán várunk, hogy mi lesz ebből.
Gondolom azt mondanom sem kell, hogy onnantól kezdve én egy percet nem aludtam, vártam, hogy az Anyu is felébredjen.
Na aztán végre megcsörrent Anyu órája, és én már rohantam is át hozzá, hogy közöljem vele is, hogy ma még mi vár ránk. Figyeltük a fájásokat, de nem éreztem semmi komolyabbat. Ettem egy zsíros kenyeret, aztán Anyu javaslatára felhívtam Gergőt, hogy azért lassan jöjjön fel Pestre, mert hát ki tudja. Mint kiderült, már a munkahelyén a kollégái is mondták neki, így el is indult.
Délután 2 órára a Kedves Védőnőm Andrea várt Szülésfelkészítő előadásra. Ez pont kapóra jött, hiszen a meló miatt az egész várandósság alatt nem volt alkalmam ilyenen részt venni. Jó volt, bár én már egy kicsit úgy ültem ott, mintha nem is ott lennék. Eufórikus állapotban voltam egész nap.
A védőnőtől elmentünk a MC-be enni valamit, (mert egész nap még csak azt a reggeli „zsíros deszkát” ettem). Onnan bementünk a céghez, hogy szóljak a kedves kollégáimnak, hogy a pénteki Mikulás bulira már ne várjanak, mert mi most már szülni megyünk. Mindenki kinevetett, hogy: „hülye ez, ez nem így működik”. De én gondoltam magamban, nevessetek csak, majd meglátjátok .
Délután 5 óra. Ruttner dokihoz mentünk. Ott a szokásos CTG vizsgálat alapján a doki nevetve megjegyezte: „Lehet, hogy ma éjszaka még találkozunk”. Majd hozzátette, hogy este 7-kor menjünk be a kórházba, mert addigra ér oda Bea, a szülésznő. (Hát ez csodálatos – gondoltam magamban, hiszen őt akartam fogadni, de már nem tudott vállalni, mert teljesen be volt táblázva. Tényleg még az Égiek is úgy akarták, ahogy én is szerettem volna.
A rendelőből már haza sem mentünk (hiszen a kórházi cucc már reggel óta a kocsiban volt), inkább csak szépen lassan átautóztunk a kórházba. Már sötét volt, és én már mintha nem is ott lettem volna. Az az állapot leírhatatlan. Kíváncsi és várakozásokkal teli voltam. De azt hiszem ezalatt az autózás alatt tudatosult bennem igazán, hogy mi is történik velünk.
Beértünk a kórházba, Beára még várni kellett. Mondtam Gergőnek, hogy ne maradjunk bent, inkább sétálgassunk kint a levegőn. Így is tettünk. Egy kicsit az autóban is ültünk, mert elég hideg is volt.
8 óra körül újra felsétáltunk a második emeletre. Végre ott volt Bea. Kérdezte, hogy mi járatban. Mondtam neki, hogy Ruttner küldött. Láttam rajta, hogy kételkedik abban, hogy nekem már vannak fájásaim, hiszem végig vigyorogtam. Aztán jött az ügyeletes doki. Megvizsgált. Három ujjnyira voltam tágulva, így hát beültettek egy kis szobára és „rácsatlakoztattak” a CTG-re. Majd otthagytak minket Gergővel. Még ekkor sem éreztem, úgy különösebben semmit.
Szólt Bea, hogy Gergő hozza fel a cuccaimat, de én is vele akartam menni. Visszafelé, felfelé a lépcsőn azért már nem voltam annyira fürge.
Átöltöztem, aztán jött az újabb vizsgálat, ahol úgy döntöttek, hogy burkot repesztenek. Ebből én nem igazán éreztem semmit. Ez este úgy kb. ½ 9 körül történt. Visszaültünk a szobába, és újból CTG következett. Otthagytak minket kettesben. Itt már jöttek a fájások egyre és egyre erősebben, de egyáltalán nem volt elviselhetetlen. Inkább csak az zavart, hogy közben valamelyik szobában épp szült valaki és fülsüketítően elkezdett üvölteni. Szerencsére gyorsan megszült (ahogy hallottuk), így ez sem zavart sokáig.
Nemsokára jött Bea és mondta, hogy most már át lehet menni a szülőszobába. Vagy ahogy ő mondta: „Be lehet költözni”- Nem tudom miért ez a mondat megmaradt bennem. A fájások egyre erősödtek. Bea hozott egy labdát. Ráültem. Hát mit mondjak? Nekem egyáltalán nem volt kényelmes. De szerencsére épp az első komolyabb fájás után jött Bea és kérdezte, hogy beülnék e a kádba. „Hát hogyne, ez minden vágyam”. Kimentünk Gergővel a kádhoz és én elmerültem benne. Ez annyira csodálatos volt, hiszen a tavalyi vetélés miatt el voltam tiltva egész kismamaságom alatt a forró fürdőtől.
Ott ültem a kádban, Papó a szélén, és vártuk a fájásokat. Azok meg jöttek, és jöttek, és egyre erősebben jöttek. A vége felé már minden egyes fájásnál négykézlábra „ugrottam”, mert úgy volt kényelmes. Furin nézhettem ki, most így utólag, hogy ide-oda ugráltam .
Aztán eszembe jutott Nővérem. Azt írta anno az ő szülésének történetében, hogy több „kakiló fájást” is várt. Gondoltam magamban, hogy ha neki bejött, nekem miért ne, így hát Gergőnek kb. az ötödik ilyen után szóltam, hogy menjen, mert már kezdődik. És ahogy ezt mondtam neki, kintről meghallottam, hogy megérkezett Ruttner. Olyan jó érzés töltött el, hogy már ő is ott van (pedig előtte nem is gondolkodtam azon, hogy még miért nincs ő is bent a kórházban). Átvánszorogtam a kádból a szülőszobába. Ez szó szerint így történt, ugyanis félúton jött megint egy fájás. Ezt Gergőre támaszkodva, félig állva vészeltük át.
Befeküdtem az ágyba, aztán kérték hogy nyomjak. Nyomtam egyet, de aztán leállítottak, és mondták, hogy most először a bal oldalamon fekve majd a jobb oldalamon is, várjunk ki 10-10 fájást. (Ez kb. ¼ 12 körül volt, Ruttner meg is jegyezte, hogy lehet, hogy még aznap meg lesz a baba, ugyanis korábban azt gondolták, hogy olyan ütemben fogunk haladni, hogy jó ha másnap hajnali 3 óra körül fog megszületni Zsofka). De ne nyomjak. Azt hiszem az egészben ez volt a legfurcsább érzés. Hiszen nem nyomhattam, viszont belülről Zsofka már nagyon nyomta kifelé „a ház oldalát”. Gergő számolt végig. Ez jó volt, mert én csak nyöszörögve viseltem a fájásokat. (Bár Gergő szerint csöndben voltam, tehát lehet, hogy ezeket csak én hallottam, akkor azt hiszem már teljesen ki volt kapcsolva a külvilág). Ha jól emlékszem egyszer benéztek, hogy hogy állunk. Gergő mondta, hogy hol tartunk aztán újra magunkra hagytak bennünket. A bal oldalon lement a 10 fájás. Átfordultam, aztán kezdtük elölről. Valahogy ez gyorsabban elment. A 9-nél tartottunk, amikor bejöttek és mondták, hogy feküdjek hanyatt, most megmutatják, hogy hogyan kell szülni.
Gergő a jobbomon, Ruttner doktor a balomon, Bea pedig a lábamnál. Teljesen „feállt” a csapat. Indulhat a szülés. Mondták, hogy nyomjak. Én nyomtam, de mivel eddig nem szültem még, ezért nem tudtam, hogy annál azért jobban kell, mint ahogy én azt elképzeltem, így aztán az első fájást egy kicsit „ellustálkodtam”. Na aztán amikor szóltak, hogy egy kicsit azért erősebben, akkor aztán gondoltam, oké, a következőnél addig nyomok, még kint nem lesz a feje. És ez így is lett. Én csak nyomtam, nyomtam. Fogalmam sincs, hogy hirtelen honnan lett annyi levegőm és erőm. Aztán jött a következő fájás, és az a fantasztikus erő, melynek segítségével…
… 2005. december 8-án éjjel 23:47-kor megszületett
PUSZTA ZSÓFIA
3310 g és 53 cm
A MI KISLÁNYUNK
Egyből felsírt, rátették a pocimra, ahol meg is nyugodott. Nagyon rövid volt a zsinór, így csak a pocakomig ért fel, ahol szépen összekucorogtunk
Hogy ekkor mi mit éreztünk? Hát azt hiszem az leírhatatlan. Csodálatos pillanatok. Bármikor újra átélném. És remélem, hamarosan újra …
- - - - - -
És a második csoda:
Dorka születése
2007. december 9. A nagy nap. Bár már hetekkel korábban éreztem jósló fájásokat, ezen a hajnalon éreztem, hogy eljött végre a pillanat. Előzményként talán annyit, hogy előző nap Zsofka szülinapja alkalmából bebarangoltuk az Állatkertet, és este még Gergővel elmentünk egy kis sétára a Vörösmarty tér felé.
Szóval december 9. hajnali három. Felébredtem egy méhösszehúzódásra, aztán már nem nagyon tudtam visszaaludni. Nemsokára jelentkezett a következő. Itt már elkezdtem figyelni az órát is. 10 percenként jelentkeztek ezek az összehúzódások, de nem voltak vészesek egyáltalán. Gergőt felébresztettem biztos, ami biztos. De úgy gondoltam, hogy inkább otthon várok egy kicsit, mint a kórházban. 7-ig feküdtünk, tanakodtunk, hogy vajon hogy lesz, mint lesz. Aztán elmentem lezuhanyozni, és szépen lassan elindultuk a kórház felé.
8.15-kor lettem felvéve a szülőszobán. Itt már ötpercesek voltak a méhösszehúzódások. Azért nem írom, hogy fájások, mert nem igazán voltak megerőltetőek. Megvizsgáltak, szépen tágultam. Rákötöttek a CTG-re, ami viszont nem mutatott semmit, pedig akkor már kezdtem érezni is valamit. Meg is voltam ijedve, hogy akkor most mi van?!?! Aztán Gergő észrevette, hogy rosszul tették rám a tapadókorongot, a fele lelógott. Így minden fájásnál odajött és fogta, hogy „el ne hagyjam”. A CTG hirtelen 70% körüli fájásokat mutatott.
Jött az ügyeletes szülésznő, Hajdú Barbara. Mondta, hogy menjek a vizsgálóba. Megvizsgált, mondta, öltözzek át és akkor burkot repeszt. Leszálltam a vizsgálószékről, elkezdtem vetkőzni, és abban a pillanatban elkezdett csöpögni a magzatvíz.
Innen már mehettünk is a szülőszobába. Ott szinte egyből a tolófájásokat kezdtem már érezni, tehát nem volt fokozatosság. Állva vajúdtam, úgy éreztem ezzel segítek Dorkának is. Közben szóltak, hogy elindult a dokim.
Már nagyon éreztem, hogy bújna ki a pici, de a szülésznő megkért, hogy ne nyomjak, mert a belső méhszáj még nem volt teljesen elsimulva, és így repedtem volna. Nehéz volt tartani, de nagyon sokat segített, hogy végig „levegőztek” velem.
Aztán egy kicsit magunkra hagytak, ezek már tényleg az utolsó előtti pillanatok voltak. Felmásztam az ágyra, az oldalamra feküdtem, ahogy anno Zsofkánál is mondta a doki. De éreztem nincs mese, nem tudom megvárni az orvost, Dorka már bújna. Gergő szólt Barbarának. Ő bejött, hanyatt fordultam és elkezdtük. Ebben a pillanatban (szó szerint) befutott az orvosom. Elkapta a kezemet. És elkezdtünk nyomni. Jött egy fájás, kibújt Dorka feje búbja. De szóltak, hogy ne nyomjak tovább, mert akkor repedhetek. Megvártuk a következőt, ekkor kibújt a feje, és a testénél már nyomnom sem kellett „csak lihegni, mint egy kiskutya”.
2007.december 9-én, délelőtt 10 óra 20 perckor megszületett
PUSZTA DOROTTYA,
3610 gramm és 55 cm.
Gyönyörű volt ismét, átélni ezt a csodát. Ezúton is köszönöm, Kedves Gergőmnek, aki mindenben támaszom volt, és talán jobban is ment neki a légzőtechnika, mint nekem J. Orvosomnak, Dr. Ruttner Zoltánnak, aki a toxoplazma fertőzésem ellenére is támogatott bennünket (pedig már sok-sok családtagunk is inkább az elvetetést javasolta). És persze nem utolsó sorban Hajdú Barbara szülésznőnek, hogy segített. Remélem még találkozunk.
.jpg)
.jpg)
