...lehunyja sok szemét a ház"
Ismét egy fordulóponthoz érkezett kiscsaládunk.
A történetet ott kezdeném, hogy Zsofka másfél éves korában egy hatalmas házfelújításba kezdtünk, ezért mi "lányok" felköltöztünk egy-két hétre Pestre a mamához. Aztán az idő ment, végül egy hónap lett belőle. 24 évig éltem ott, mégis ezeket a heteket rendkívül nehezen viseltem. Akkor volt épp a legmelegebb azon a nyáron, nem nagyon tudtunk napközben levegőzni, így Zsofka is teljesen "kifordult önmagából". Az addig jól alvó, és főleg, a saját szobájában EGYEDÜL elalvó lánykánk onnantól csak velünk egy ágyban tudott elaludni. Mivel nem szerettem volna, hogy a hálószobánkban aludjon, így azt a megoldást választottuk, hogy mi megyünk be hozzá, a gyerekszobába. És ez így is ment... egészen tegnapig. Ekkor a sarkamra álltam, és mondtam, hogy elég. Döntésemben az is "segített", hogy az ovi elkezdése óta Zsofka esténként alig tudott elaludni (mivel ott ugye alszik délutánonként).
Így estéről estére azt éreztem - miközben mellette feküdve hallottam, hogy csiszatolja a lábával a lepedőt, szuszog, sóhajtozik - hogy ezekkel az estékkel nem kevés évet vesz el az életemből. Hiszen kint esetleg a konyhában vár még egy kis mosogatnivaló, vagy épp megnéznénk egy filmet a KedvesFérjemmel, vagy egyszerűen csak szusszannék.
Persze, most biztos sokan gondolják, hogy csak a saját érdekeimet néztem ezzel a lépéssel, de én akkor is hiszem, hogy Zsofkának (és persze Dorkának is) jobban szüksége van egy kiegyensúlyozott, az anyaság mellett egyéb dolgokkal is foglalkozó édesanyára, mint egy fásult, depressziós "mammára" :)
Na de teljesen elkanyarodtam. Tehát tegnap este, Zsofkámnak elmagyaráztam - Nővérkém tanácsára, aki már két nagyobbacska ovist nevel - hogy bizony nekem még rengeteg egyéb dolgom van ilyenkor, és persze itt vagyok, és aZapu is itt van, de nem szeretnénk már ott bent feküdni...
... és úgy tűnik, hogy a maga három évével ezt megértette, mert már második este alszik el egyedül (illetve Dorkával, mert ugye közös a szobájuk).
Persze biztos lesz még olyan, hogy átjön hozzánk, vagy kijön ezersze pisilni, inni... de nem baj, valami elkezdődött, és ez a lényeg.
Ismét egy fordulóponthoz érkezett kiscsaládunk.
A történetet ott kezdeném, hogy Zsofka másfél éves korában egy hatalmas házfelújításba kezdtünk, ezért mi "lányok" felköltöztünk egy-két hétre Pestre a mamához. Aztán az idő ment, végül egy hónap lett belőle. 24 évig éltem ott, mégis ezeket a heteket rendkívül nehezen viseltem. Akkor volt épp a legmelegebb azon a nyáron, nem nagyon tudtunk napközben levegőzni, így Zsofka is teljesen "kifordult önmagából". Az addig jól alvó, és főleg, a saját szobájában EGYEDÜL elalvó lánykánk onnantól csak velünk egy ágyban tudott elaludni. Mivel nem szerettem volna, hogy a hálószobánkban aludjon, így azt a megoldást választottuk, hogy mi megyünk be hozzá, a gyerekszobába. És ez így is ment... egészen tegnapig. Ekkor a sarkamra álltam, és mondtam, hogy elég. Döntésemben az is "segített", hogy az ovi elkezdése óta Zsofka esténként alig tudott elaludni (mivel ott ugye alszik délutánonként).
Így estéről estére azt éreztem - miközben mellette feküdve hallottam, hogy csiszatolja a lábával a lepedőt, szuszog, sóhajtozik - hogy ezekkel az estékkel nem kevés évet vesz el az életemből. Hiszen kint esetleg a konyhában vár még egy kis mosogatnivaló, vagy épp megnéznénk egy filmet a KedvesFérjemmel, vagy egyszerűen csak szusszannék.
Persze, most biztos sokan gondolják, hogy csak a saját érdekeimet néztem ezzel a lépéssel, de én akkor is hiszem, hogy Zsofkának (és persze Dorkának is) jobban szüksége van egy kiegyensúlyozott, az anyaság mellett egyéb dolgokkal is foglalkozó édesanyára, mint egy fásult, depressziós "mammára" :)
Na de teljesen elkanyarodtam. Tehát tegnap este, Zsofkámnak elmagyaráztam - Nővérkém tanácsára, aki már két nagyobbacska ovist nevel - hogy bizony nekem még rengeteg egyéb dolgom van ilyenkor, és persze itt vagyok, és aZapu is itt van, de nem szeretnénk már ott bent feküdni...
... és úgy tűnik, hogy a maga három évével ezt megértette, mert már második este alszik el egyedül (illetve Dorkával, mert ugye közös a szobájuk).
Persze biztos lesz még olyan, hogy átjön hozzánk, vagy kijön ezersze pisilni, inni... de nem baj, valami elkezdődött, és ez a lényeg.
Poci, a középsőm épp így aludt el délutánonként és esténként is, persze sokszor jól esett összebújni, de ha arra gondoltam, közben mennyi tennivaló várna... és persze meg is várt. Nálunk Máté születése hozta a váltást, mert egyszerűen nem maradhattam ott Poci mellett, odalenn várt egy újszülött -Poci 2 éves múlt ekkor, mégis azonnal elfogadta. Annyi ehhez hasonló döntés van a gyerekek mellett és én is olyan nehezen, sok lelkifurival hozom meg ezeket, pedig tényleg igaz, a gyerkőc ezerszer jobban jár egy néha önmagára is időt szánni tudó anyával, mint egy agyonhajszolt zombival. :) (Bár én utóbbi időben inkább a második vagyok, de az már az én saram. :)
VálaszTörlés