Anyáknapi élményeim

Túl a tegnapi dühöngésemen, összeszedtem minden gondolatomat, és lejegyzem, hogy hogyan is éreztem magam életem első, szervezett anyáknapi ünnepségén. Mert persze eddig is, minden évben kaptam virágot, azért ez idén már mégis csak más volt. Volt műsor, ének-zene-tánc. Könnyek, nevetés. Minden.

Ami nem tetszett, hogy a műv.házban volt, együtt az általános iskolásokkal. Így tömeg volt a nézőtéren. Mi már csak egészen az ajtóban tudtunk megállni, így a színpadtól jó messze voltunk, még egy normális képet sem tudtam készíteni az én kis virágszálamról :)

Mondtak versikéket. A kicsik is, de amikor Zsofkához ért a sor, ő nem mondta el azt az egy mondatot, amit Zsuzsa néni szerint már az oviban nagyon szépen ment neki. Nem baj, majd legközelebb. Nem is csodálom. Annyi nép volt a nézőtéren, azt hiszem én, majdnem 30 évesen is megkukultam volna. Lehet, hogy ebben rám ütött, nem pedig az Apukájára, aki viszont képes akár a semmiről is órákig beszélni (ejj, milyen jól is jött neki ez anno az egyetemen :) )

Szóval ilyen volt. Szép volt, ahogy énekeltek, táncoltak együtt. A könnyek folyamatosan összegyűltek a szemem sarkában, és csak hatalmas önkonrtollomnak köszönhető, hogy nem bugyogtak ki, és folytak végig az arcomon. :)

Kaptam ajándékot is. Ami azóta már a büszkeségfalunkon virít :D ami a hűtő egyébként :)

Azt azért el kell, hogy mondjam, hogy érdekes érzések kavarognak bennem ezzel az ünneppel kapcsolatban. Nem szeretem azt, amikor ünnepelni KELL. Talán ezért sem a szívem csücske a húsvéti locsolkodás, vagy a valentin nap. Ez utóbbi nálunk nem is kerül külön "megemlékezésre".

Úgy gondolom, hogy teljesen átlagos anyuka vagyok. Hol kedves, bűbáj, megértő, játékos... hol pedig haragos, következetes, esetleg igazságtalan. Amikor hallok gyönyörű anyáknapi versikét, akkor inkább elszégyenlem magam, mert lehet, hogy rám a fele sem igaz, a magasztos gondolatoknak.

Persze azért könnyek így is voltak. Volt ami a meghatódottságtól, és volt, ami a szomorúságtól (hiszen lehetnék jobb is, sokkal jobb)...